WW2

Mai posztomban a II. Világháború egy kevéssé ismert, de rendkívül érdekfeszítő fejezetéről fogok írni. Egy olyan eseményről, amely intő példaként kellett volna, hogy szolgáljon a későbbiekre nézve minden résztvevő félnek, de leginkább a náci Németországnak Sztálin igazi arcáról. Ez az esemény pedig nem más, mint a finn-orosz (avagy „A Téli”) háború.

Az előzmények

Az előzmények még a háború előtti időszakra nyúlnak vissza. A szovjetek az 1917-es kommunista forradalom hatására, és az I. világháború veszteseként mind gazdaságilag, mint politikailag elszigetelődtek Európa többi országától. 1920-tól ugyanez a jelenség játszódott le Németországgal kapcsolatban is. Így állt elő az a faramuci helyzet, hogy a két állam hirtelen kívül találta magát az európai porta kapuján. Talán nem véletlen, hogy aztán a „zsák a foltját megleli” közmondásnak megfelelően a két ország végül egymásra talált, ugyanis nagyjából ugyanaz a cél vezértelte őket: az első világháborúban elvesztett területek visszaszerzése, és lehetőség szerint ezen felül még plusz „élettér” szerzése. (Ne feledjük, az első világégés veszteseként a Szovjetuniótól is jelentős, egykor a cári Oroszországhoz tartozó területeket csatoltak el.) Ennek megfelelően a két állam – mintegy dacolva az európai országok feléjük mutatott hátával – az 1922-es Rapallói egyezménnyel szövetségre lépett egymással. (A fenti képen a rapollói orosz küldöttség)

Hitler és Sztálin hatalomra kerülése után a két, immáron diktatórikus berendezkedésű állam egy szinttel feljebb lépett a közös csapatépítő játékban: titkos diplomáciai csatornákon sikerült elég szorossá fűzni a kapcsolataikat. A fasiszta Németország új fejlesztésű haditechnikai eszközökkel és tervező potenciállal (főleg repülőgépek és tankok terén) segítette a kommunista országot, a Szovjetunió pedig lehetőséget biztosított a nácik számára, hogy azok kiképezhessék az I. világháború után született békeszerződés miatt papíron nem is létező Luftwaffe pilótáit, valamint olyan újfajta hadviselési formába avatták be a németeket, mint az orosz találmányú légi szállítású deszant alakulatok kiképzése és alkalmazása.

Jellemző a két ország vezetőinek arroganciájára, hogy míg mindezen együttműködést igyekezve eltitkolni a világ szeme elől a propaganda minden eszközét felhasználva nyilvánosan acsarkodtak egymásra, ugyanakkor – hogy is fogalmazzak finoman – az 1936.-os spanyol polgárháborúban tartott „közös hadgyakorlat” folyamán azért sikeresen próbálgatták az együttesen fejlesztett haditechnikát (és német részről többek között a szovjet-oroszországban kiképzett repülős állományt).

Ne gondold, kedves olvasó, hogy nem ez volt a hangzatos „segítségnyújtás a fasiszta/kommunista elvtársaknak” propagandaszöveg mögé bújtatva: a két állam vezetősége pontosan tudta, miért is támogatja a másik fél a Hispánia földjén kirobbant vérengzésben harcoló alakulatokat. (Nyilván most a politikusokról beszélek, és nem a nép egyszerű gyermekeiről, akik meggyőződésből ontották egymás vérét mind a két oldalon.)

Ez az együttműködés az 1939. augusztus 23-i, Molotov-Ribbentrop paktumként elhíresült dokumentumban csúcsosodott ki, amelyben a náci Németország és a Sztálin fémjelezte Szovjetunió szimplán és egyszerűen felosztotta egymás között Európa területét. Ebből is látszik tehát, hogy Sztálin potenciális szövetségesként számolt a nácikkal a Szovjetunió agresszív területszerzési politikájában.

A két fél viszonyára legjobb példát talán a lengyelországi események szolgáltatják: amint megindult a német offenzíva, szeptember 17. –én Sztálin a „Németország által fenyegetett ukránok és fehéroroszok védelmében” bevonult Lengyelországba és elfoglalta annak keleti területeit, mégpedig addig a vonalig, amelyről előzőleg a náci Németországgal megegyezett (lásd a bal oldali képen). A sikeres hadjárat végét aztán Breszt-Litovszkban a két győztes résztvevő egy közös katonai parádéval ünnepelte meg. (Nos, tipikusan erre szokták azt mondani, hogy no comment.)

Sztálin tehát a Molotov-Ribbentrop paktummal lőre biztosította magát arról, hogy a háta védve legyen a hitleri Németország felől. Most már hozzáláthatott a területszerzési célkitűzéseinek megvalósításához.

Első lépésként a Balti köztársaságokra vetette ki a hálóját.  A recept mindenütt ugyanaz volt: végy egy gyenge államot. Mutasd meg neki, mekkora katonai potenciállal rendelkezel. Ezt ízlés szerint fűszerezd fenyegetőzéssel, katonai erőfitogtatással. Tegyél hozzá egy csipetnyi speciális alkotórészt: köss velük egy úgynevezett „segítségnyújtási” egyezményt, s almával a szájában máris tálalva vagyon az adott állam, akár a zsenge újévi kismalac. Fald be jó étvággyal az egészet, majd pedig a „segítségnyújtási” egyezménynek megfelelően, desszertként csapj hozzá egy katonai megszállást. Utána büfi, puki, kávé, kellemes ellazulás, és esetleg egy cigaretta: tiéd az adott ország a következő negyven-negyvenöt évre.

E fenti receptet alkalmazva a Szovjetunió szeptember 27 és október 11 között minden különösebb erőlködés nélkül szép sorban bekebelezte Észtországot, Lettországot, és Litvániát.

Finnország látva, hogy mi zajlik nem messze a déli határaitól, 1939. október 2-án diplomáciai csatornákon keresztül finoman érdeklődni kezdett mind a náciktól, mind a szovjetektől, hogy kipuhatolja: a két agresszornak mi a szándéka az országgal. A fasiszta Németország  Ernst von Weizsäcker államtitkáron (itt a bal oldali képen) keresztül érdektelennek vallotta magát: jelezte, hogy nagyságrendileg bagózik az országra, és arra is, hogyan alakulnak a finn-szovjet kapcsolatok.

Sztálin viszont a „járt utat járatlanért el ne hagy” elv alapján október 5-én felajánlotta a finneknek a menetrend szerinti „segítségnyújtási” szerződést, melyekben jelentős területi követeléseket fogalmazott meg a Szovjetunió javára (az 1939-es állapot a legalsó képen látható).

A finnek éltek a gyanúperrel, hogy amennyiben elfogadják a szerződést, akkor a Balti államokhoz hasonlóan a teljes bekebelezés lesz a sorsuk. E felvetésük nem volt teljesen légből kapott, hiszen pontosan látták, hogy mi lett azon országok fátuma, akik botor módon a kisujjukat nyújtották a követelőző hitleri Németországnak, vagy épp Sztálin Szovjetuniójának.

(Lásd például Csehszlovákiát, akik első körben csupán határ menti területeket adtak át a náciknak 1938.-ban de a fasiszták végül oly gyorsan szállták meg őket, mint mosdatlan homeless-t a tetvek: a jámbor csehszlovák népnek még pislogni sem igen maradt ideje…)

Ugyanakkor a finn politikai vezetés vétett egy komoly hibát, amikor kialakította a szovjet-oroszország követelőzésére adandó álláspontját: mint mindenki más, úgy ők is félreismerték a kommunista vezért. Azt gondolták, hogy Sztálinnak kockáztatva a nyugati hatalmak rosszallását, nem lesz majd mersze bevetni a Vörös Hadsereget egy szuverén, független és semleges állammal szemben, ezért nemet mondtak a szovjetek követeléseire. (Bár az igazsághoz azért hozzá tartozik az is, hogy a Finnek biztos, ami tuti, még a szovjetekkel való tárgyalás legelején elrendelték az általános mozgósítást. Így elkerülték, hogy a Vörös Hadsereg meglepetésszerűen lerohanhassa az országot.)

Ezt látva Sztálin két fokozattal feljebb kapcsolt, és tövig nyomta a power gombot: a Herr Führertől ellesett ötlettel (lásd a gleiwitz-i incidensről szóló posztomat) megpróbált ürügyet szolgáltatni a külvilág számára Finnország megtámadására.

Azonban a kommunista vezérből hiányzott a németekre oly jellemző precizitás és szervezettség. A feladatot jellegzetesen oroszos mentalitással oldották meg: Sztálin fővesztés terhe mellett titkos parancsba adta, hogy az északi hadkörzet tüzérségi alakulatai vegyék tűz alá a szovjet-finn határsávot. Így ált elő az a Benny Hill Show-ba illő helyzet, amely szerint szovjet területről szovjet katonák szovjet lőszerrel ágyúzták a a finn-szovjet határ szovjet oldalán található saját területeket, majd mindezek elkövetésével a Finneket vádolták meg… (Újra csak no comment.)

Tehát a szovjet propaganda masszív hőzöngésbe kezdett, tiltakozásul a Finn agresszió (!) ellen. Sztálin felszólította a Finn kormányt, hogy hivatalosan kérjenek bocsánatot a Szovjetunió szuverenitásának megsértéséért, és a végrehajtott támadásért. Természetesen a finnek ezt ártatlanságukat hangoztatva erősen hanyagolták, teljesen jogosan, mondván, hogy „Á, mi aztán ugyan sem!”. Sztálin csak erre várt: az ürügy (még ha nem is oly finoman kivitelezve, mint a nácik által Lengyelország lerohanását megelőzően) megvolt, így a Szovjetunió 1939. november 30-n hadüzenet nélkül megtámadta Finnországot. Sztálin előre dörzsölte a tenyerét: biztosra vette, hogy még a tél beállta előtt megszerzi a hőn áhított finn területeket.

Nem is sejtette, mekkorát téved.