WW2

Az előző posztban ismertettem a finn-orosz háború előzményeit: azt, hogy milyen események vezettek ahhoz, hogy a Szovjetunió megtámadja a semleges Finnországot. Most lássuk, hogyan zajlott le maga a háború.

Kirobbannak a harcok

Josip Sztálin joggal gondolhatta azt, hogy egy – a fasiszta Németországéhoz hasonló – villámháborúval érvényesítheti a finnekkel szemben támasztott területi követeléseit. A kommunista vezérnek ugyanis megvolt minden eszköze a gyors sikerhez: a már bekebelezett Észtországi repülőterekről a Vörös Hadsereg légiereje könnyedén elérhette Finnország városait, és mindezek mellé Sztálinnak még hat hadsereg állt a rendelkezésére a finnek térdre kényszerítésére.

Érdemes összehasonlítani néhány számadatot a szembenálló felekről.

Finnország mintegy 250000 fővel vett részt az incidensben. Emellé 30 harckocsit, és 130, javarészt elavult konstrukciójú repülőgépet tudtak felvonultatni az oroszok ellen, Carl Gustaf Emil von Mannerheim (balra a képen)főparancsnoksága alatt.

A szovjet oldal lényegesen imponálóbb erőforrásokat vetett be: a Vörös Hadsereg egymillió főnyi élőerővel, 3000 harckocsival, és 3800 darab repülőgéppel vett részt a hadműveletekben. Főparancsnokok Kliment Vorosilov, és Szemjon Tyimosenkó (jobbra lent) voltak.

A számadatokat látva joggal gondolhatnád, kedves olvasó, hogy a szovjet csapatok oly könnyedén darálták be a finn haderőt, mint az egyszeri anyós a tökfőzeléket a vadi új műfogsorral – de tévedsz. Ugyanis a kommunista katonai szakvezetés nagyon komoly hátránnyal indult a csatában. A Vörös Hadseregben a háború előtt végrehajtott tisztogatások során Sztálin nemes egyszerűséggel lefejezte a népi hadsereg vezérkarát, egészen az ezredesi (egyes források szerint századosi) tisztekig bezárólag. Ennek következtében a szovjet haderő elvesztette szinte az összes, valamire való, a hadművészetekben gyakorlati szinten is jártas parancsnokát és elöljáróját. E harcedzett veteránok helyére olyan, hadászatilag meglehetősen inkompetens, de mindenképpen Sztálinhoz hűséges vezérkari és törzstisztek kerültek, akik többet szagolták a Krasznája Moszkva kölni illatát a laktanyák körüli – khm… – „mulatókban”, mint a hadszíntéren szálló lőpor füstjét. Ezt tetézendő minden harcoló alakulathoz vezényeltek egy-egy politikai tisztet is, akik – bár a harcászathoz vajmi keveset értettek – rendkívül hatékonyan tudták "motiválni" a Vörös Hadsereg katonáit. Ennek volt köszönhető többek között az is, hogy az egyszerű szovjet talpas katona (értsd gyalogos lövész) egyfajta fatalista nemtörődömséggel indult gyalogsági rohamra a finn géppuskaállások ellen, és halt „hősi halált”, vagy lett öngyilkos olyan esetekben, amikor a finn alakulatok körbezárták a szovjet állásokat: inkább halt meg így, sem mint, hogy a megadásért cserébe a szovjet államhatalom az otthonmaradt családtagjain álljon bosszút…

De ne rohanjunk annyira előre. Maga a támadás 1939. november 30-án indult, Helsinki bombázásával. A meglepetés oly nagy volt a finnek részéről, hogy a veszélyt jelző légoltalmi szirénák csak jóval a támadás megkezdése után harsantak fel.

A szovjetek önbizalmára jellemző, hogy Finnország lerohanására mindössze egy hetet szántak. Az északi térségekben támadó alakulatoknak kifejezett utasításba adták: ügyeljenek majd arra, hogy az előrenyomulás során még véletlenül se sértsék meg a Svéd határt…

Ehhez képest a finn haderő (a bal oldali képen egy finn géppuskaállás látható) már a legelső napokon átnyújtotta a maga kis „meglepetéscsomagját” az agresszornak: heves ellenállást tanúsított a szovjetekkel szemben. A skandináv félsziget katonái a terepviszonyokat kihasználva rácsapás jellegű gerilla harcmodorral örvendeztették meg a Vörös Hadsereg előrenyomuló alakulatait. A sítalpakon közlekedő, fehér színű álcaruhába bújt finn katonák villámgyorsan bukkantak fel az erők mélyéről. Lecsaptak a szovjet katonákra, alaposan megtizedelve azok sorait, majd ugyanolyan gyorsan tovább is álltak. (A szovjetek találóan csak „fehér halálnak” hívták ezeket a támadásokat.) Ezzel a harcmodorral sikerült alaposan meglepniük a kommunista haderőt, olyannyira, hogy minden frontszakaszon sikerült megállítani a szovjet előrenyomulást, még azokon a pontokon is, ahol a vörösök páncélosokat is bevetettek. Ez a tény különösen akkor válik érdekessé, ha hozzátesszük azt is, hogy a finn katonák jelentős hányada még életében nem látott harckocsit…

A finnek a levegőben is komoly leckét adtak a vörös haderőnek. Előfordult olyan, hogy a politikailag korrekt, de meglehetősen alulképzett szovjet bombázópilóták által repült köteléket megtizedelték a finn vadászpilóták. Volt olyan finn pilóta, amely egy csatában egymaga hat bombázógépet volt képes lelőni…

Természetesen a szovjeteknek már pár nap után leesett a tantusz: itt nem hogy Russian Blitzkrieg (csak, hogy ezt a képzavart is elsüthessem…) nem lesz, hanem még egy alapos verés is kinéz a rettenthetetlen Krasznája Ármija-nak. Sztálin az események láttán őrjöngött, a szovjetek pedig szinte mindent bevetettek, hogy ne égjenek le a Téli Háborúban, és legalább egy részét meg tudják őrizni a maradék önbizalmuknak.

Ennek megfelelően december 1.-én bejelentették, hogy egy, a Finn határ mentén található kisvárosban a kommunista finn kormány megalakítását, hogy legalább egy bábkormányt fel tudjanak mutatni.

Eközben tovább zajlottak a hadi események. A finnek nemhogy megállították a szovjet előrenyomulást, hanem vérszemet kapva az eddigi sikerektől, több helyen ellentámadásba lendültek. Szép számban zárták körül a szovjet csapatokat, hogy aztán lassan felmorzsolják a bekerített alakulatokat, miközben tátott szájjal bámulták azt a hozzá nem értést és rendkívül alacsony hatékonyságot, amely a hatalmas vörös hadigépezet produkált a harcok során.

A vörösök viszont azon csodálkoztak: vajon hogyan képesek arra a finnek, hogy mindig a megfelelő helyen és létszámban bukkannak fel ahhoz, hogy visszaverjék, és esetenként meg is fordítsák az orosz előrenyomulásokat. Volt is min csodálkozniuk, ugyanis nem tudták, hogy egy svéd hírszerző iroda már a támadások első napjaiban feltörte a szovjetek rejtjeles üzeneteit, és az így szerzett információkat titokban szépen átadták a finn hadvezetésnek. Így nem csoda tehát, hogy a kicsi, százhetvenötezres finn haderő megálljt parancsolt az egymillió szovjet katonának: 1940 első heteiben súlyos veszteségeket okozva tizedelték a Vörös Hadsereg alakulatait szerte az egész frontvonalon.

A fordulat

A szovjetek vért izzadtak, hogy meg tudják fordítani a hadiszerencsét. 1940 februárjára a távol-keleti csapatok kivételével aktivizáltak csaknem minden katonai alakulatot. A Vorosilov főparancsnok mozgósította 27 hadosztálynak Február 17 –re sikerült áttörnie a frontvonalat.

De a háború menetét nem a szárazföldön, hanem a tenger felől sikerült megfordítania a Vörös Hadseregnek. Február végére végre leesett a szovjet hadvezetésnek, hogy a siker érdekében a speciális körülményekhez speciális alakulatok felállításával kell alkalmazkodni. Ezért felállítottak 6 különleges, motoros hó szánokkal, sítalpakkal, egyéb speciális téli felszereléssel ellátott alakulatot, hogy a befagyott Finn-öböl vizén Viipuri városát megostromolva bevegyék azt, és a rendkívül erős, s így a finnek által jól védhető Mannerheim-vonal mögé kerülve egy átkaroló hadművelettel hátba támadják a védőket. Ekkorra már Tyimosenkó (itt a bal oldali képen) volt a támadások parancsnoka (Vorosilovot érdemei elismeréseként Sztálin egy kellemes last minute („öt perced van, hogy odaérj!”) szibériai küldetéssel jutalmazhattata). Február utolsó napjaiban a szovjeteknek sikerült hídfőállást létesíteniük a Mannerheim-vonal mögött, és ezzel végérvényesen eldőlt a finnek sorsa: a védelem összeomlott, és a hatalmas szovjet hadigépezet végül bedarálta a finneket.

A béke

A finn hadvezetés belátta, hogy 1940 tavaszától már nem lesz képes ellenállni a hatalmas szovjet hadiipari gépezetnek. Így a törvényes finn kormány (és nem a Sztálin által kinevezett bábkormány) végül kénytelen 1940. március 12-én volt Moszkvában tárgyalóasztalhoz ülni. A szovjetek, hogy mentsék megtépázott presztízsüket, igyekeztek minél inkább kizsigerelni a finneket. Így a skandináv félszigeten fekvő ország kénytelen volt lemondani területének 10%-ról a Szovjetunió részére (a jobb oldali képen a Szovjetúnióhoz csatolt területek pirossal jelölve).

A következmények 

Volt egy nagyon komoly hozadéka a Téli Háborúnak, mégpedig az, hogy megmutatta a világnak: a Vörös Hadsereg bár számbeli és hadiipari háttér tekintetében óriási méretű, technikai és harcászati értelemben véve nagyon gyenge lábakon áll. A vörösök e háborúban nyújtott teljesítményét látva sem a szövetséges haderők sem pedig a hitleri Németország nem vette komolyan a nagy szovjet medvét. Hitler például a finn-orosz háború tanúságait levonva jutott arra a következtetésre, hogy a Szovjetunió nem lenne képes ellenállni egy alaposan megszervezett, jól előkészített náci katonai offenzívának. Hogy mennyire igaza volt, azt az 1942. június 22-én indított német támadás, illetve az azt követő náci előrenyomulás igazolta, hiszen 1942. október 2-én már a német harckocsik ágyúinak lövedékei kopogtattak a szovjet főváros külvárosi házainak ajtaján...

Mai posztomban a II. Világháború egy kevéssé ismert, de rendkívül érdekfeszítő fejezetéről fogok írni. Egy olyan eseményről, amely intő példaként kellett volna, hogy szolgáljon a későbbiekre nézve minden résztvevő félnek, de leginkább a náci Németországnak Sztálin igazi arcáról. Ez az esemény pedig nem más, mint a finn-orosz (avagy „A Téli”) háború.

Az előzmények

Az előzmények még a háború előtti időszakra nyúlnak vissza. A szovjetek az 1917-es kommunista forradalom hatására, és az I. világháború veszteseként mind gazdaságilag, mint politikailag elszigetelődtek Európa többi országától. 1920-tól ugyanez a jelenség játszódott le Németországgal kapcsolatban is. Így állt elő az a faramuci helyzet, hogy a két állam hirtelen kívül találta magát az európai porta kapuján. Talán nem véletlen, hogy aztán a „zsák a foltját megleli” közmondásnak megfelelően a két ország végül egymásra talált, ugyanis nagyjából ugyanaz a cél vezértelte őket: az első világháborúban elvesztett területek visszaszerzése, és lehetőség szerint ezen felül még plusz „élettér” szerzése. (Ne feledjük, az első világégés veszteseként a Szovjetuniótól is jelentős, egykor a cári Oroszországhoz tartozó területeket csatoltak el.) Ennek megfelelően a két állam – mintegy dacolva az európai országok feléjük mutatott hátával – az 1922-es Rapallói egyezménnyel szövetségre lépett egymással. (A fenti képen a rapollói orosz küldöttség)

Hitler és Sztálin hatalomra kerülése után a két, immáron diktatórikus berendezkedésű állam egy szinttel feljebb lépett a közös csapatépítő játékban: titkos diplomáciai csatornákon sikerült elég szorossá fűzni a kapcsolataikat. A fasiszta Németország új fejlesztésű haditechnikai eszközökkel és tervező potenciállal (főleg repülőgépek és tankok terén) segítette a kommunista országot, a Szovjetunió pedig lehetőséget biztosított a nácik számára, hogy azok kiképezhessék az I. világháború után született békeszerződés miatt papíron nem is létező Luftwaffe pilótáit, valamint olyan újfajta hadviselési formába avatták be a németeket, mint az orosz találmányú légi szállítású deszant alakulatok kiképzése és alkalmazása.

Jellemző a két ország vezetőinek arroganciájára, hogy míg mindezen együttműködést igyekezve eltitkolni a világ szeme elől a propaganda minden eszközét felhasználva nyilvánosan acsarkodtak egymásra, ugyanakkor – hogy is fogalmazzak finoman – az 1936.-os spanyol polgárháborúban tartott „közös hadgyakorlat” folyamán azért sikeresen próbálgatták az együttesen fejlesztett haditechnikát (és német részről többek között a szovjet-oroszországban kiképzett repülős állományt).

Ne gondold, kedves olvasó, hogy nem ez volt a hangzatos „segítségnyújtás a fasiszta/kommunista elvtársaknak” propagandaszöveg mögé bújtatva: a két állam vezetősége pontosan tudta, miért is támogatja a másik fél a Hispánia földjén kirobbant vérengzésben harcoló alakulatokat. (Nyilván most a politikusokról beszélek, és nem a nép egyszerű gyermekeiről, akik meggyőződésből ontották egymás vérét mind a két oldalon.)

Ez az együttműködés az 1939. augusztus 23-i, Molotov-Ribbentrop paktumként elhíresült dokumentumban csúcsosodott ki, amelyben a náci Németország és a Sztálin fémjelezte Szovjetunió szimplán és egyszerűen felosztotta egymás között Európa területét. Ebből is látszik tehát, hogy Sztálin potenciális szövetségesként számolt a nácikkal a Szovjetunió agresszív területszerzési politikájában.

A két fél viszonyára legjobb példát talán a lengyelországi események szolgáltatják: amint megindult a német offenzíva, szeptember 17. –én Sztálin a „Németország által fenyegetett ukránok és fehéroroszok védelmében” bevonult Lengyelországba és elfoglalta annak keleti területeit, mégpedig addig a vonalig, amelyről előzőleg a náci Németországgal megegyezett (lásd a bal oldali képen). A sikeres hadjárat végét aztán Breszt-Litovszkban a két győztes résztvevő egy közös katonai parádéval ünnepelte meg. (Nos, tipikusan erre szokták azt mondani, hogy no comment.)

Sztálin tehát a Molotov-Ribbentrop paktummal lőre biztosította magát arról, hogy a háta védve legyen a hitleri Németország felől. Most már hozzáláthatott a területszerzési célkitűzéseinek megvalósításához.

Első lépésként a Balti köztársaságokra vetette ki a hálóját.  A recept mindenütt ugyanaz volt: végy egy gyenge államot. Mutasd meg neki, mekkora katonai potenciállal rendelkezel. Ezt ízlés szerint fűszerezd fenyegetőzéssel, katonai erőfitogtatással. Tegyél hozzá egy csipetnyi speciális alkotórészt: köss velük egy úgynevezett „segítségnyújtási” egyezményt, s almával a szájában máris tálalva vagyon az adott állam, akár a zsenge újévi kismalac. Fald be jó étvággyal az egészet, majd pedig a „segítségnyújtási” egyezménynek megfelelően, desszertként csapj hozzá egy katonai megszállást. Utána büfi, puki, kávé, kellemes ellazulás, és esetleg egy cigaretta: tiéd az adott ország a következő negyven-negyvenöt évre.

E fenti receptet alkalmazva a Szovjetunió szeptember 27 és október 11 között minden különösebb erőlködés nélkül szép sorban bekebelezte Észtországot, Lettországot, és Litvániát.

Finnország látva, hogy mi zajlik nem messze a déli határaitól, 1939. október 2-án diplomáciai csatornákon keresztül finoman érdeklődni kezdett mind a náciktól, mind a szovjetektől, hogy kipuhatolja: a két agresszornak mi a szándéka az országgal. A fasiszta Németország  Ernst von Weizsäcker államtitkáron (itt a bal oldali képen) keresztül érdektelennek vallotta magát: jelezte, hogy nagyságrendileg bagózik az országra, és arra is, hogyan alakulnak a finn-szovjet kapcsolatok.

Sztálin viszont a „járt utat járatlanért el ne hagy” elv alapján október 5-én felajánlotta a finneknek a menetrend szerinti „segítségnyújtási” szerződést, melyekben jelentős területi követeléseket fogalmazott meg a Szovjetunió javára (az 1939-es állapot a legalsó képen látható).

A finnek éltek a gyanúperrel, hogy amennyiben elfogadják a szerződést, akkor a Balti államokhoz hasonlóan a teljes bekebelezés lesz a sorsuk. E felvetésük nem volt teljesen légből kapott, hiszen pontosan látták, hogy mi lett azon országok fátuma, akik botor módon a kisujjukat nyújtották a követelőző hitleri Németországnak, vagy épp Sztálin Szovjetuniójának.

(Lásd például Csehszlovákiát, akik első körben csupán határ menti területeket adtak át a náciknak 1938.-ban de a fasiszták végül oly gyorsan szállták meg őket, mint mosdatlan homeless-t a tetvek: a jámbor csehszlovák népnek még pislogni sem igen maradt ideje…)

Ugyanakkor a finn politikai vezetés vétett egy komoly hibát, amikor kialakította a szovjet-oroszország követelőzésére adandó álláspontját: mint mindenki más, úgy ők is félreismerték a kommunista vezért. Azt gondolták, hogy Sztálinnak kockáztatva a nyugati hatalmak rosszallását, nem lesz majd mersze bevetni a Vörös Hadsereget egy szuverén, független és semleges állammal szemben, ezért nemet mondtak a szovjetek követeléseire. (Bár az igazsághoz azért hozzá tartozik az is, hogy a Finnek biztos, ami tuti, még a szovjetekkel való tárgyalás legelején elrendelték az általános mozgósítást. Így elkerülték, hogy a Vörös Hadsereg meglepetésszerűen lerohanhassa az országot.)

Ezt látva Sztálin két fokozattal feljebb kapcsolt, és tövig nyomta a power gombot: a Herr Führertől ellesett ötlettel (lásd a gleiwitz-i incidensről szóló posztomat) megpróbált ürügyet szolgáltatni a külvilág számára Finnország megtámadására.

Azonban a kommunista vezérből hiányzott a németekre oly jellemző precizitás és szervezettség. A feladatot jellegzetesen oroszos mentalitással oldották meg: Sztálin fővesztés terhe mellett titkos parancsba adta, hogy az északi hadkörzet tüzérségi alakulatai vegyék tűz alá a szovjet-finn határsávot. Így ált elő az a Benny Hill Show-ba illő helyzet, amely szerint szovjet területről szovjet katonák szovjet lőszerrel ágyúzták a a finn-szovjet határ szovjet oldalán található saját területeket, majd mindezek elkövetésével a Finneket vádolták meg… (Újra csak no comment.)

Tehát a szovjet propaganda masszív hőzöngésbe kezdett, tiltakozásul a Finn agresszió (!) ellen. Sztálin felszólította a Finn kormányt, hogy hivatalosan kérjenek bocsánatot a Szovjetunió szuverenitásának megsértéséért, és a végrehajtott támadásért. Természetesen a finnek ezt ártatlanságukat hangoztatva erősen hanyagolták, teljesen jogosan, mondván, hogy „Á, mi aztán ugyan sem!”. Sztálin csak erre várt: az ürügy (még ha nem is oly finoman kivitelezve, mint a nácik által Lengyelország lerohanását megelőzően) megvolt, így a Szovjetunió 1939. november 30-n hadüzenet nélkül megtámadta Finnországot. Sztálin előre dörzsölte a tenyerét: biztosra vette, hogy még a tél beállta előtt megszerzi a hőn áhított finn területeket.

Nem is sejtette, mekkorát téved.